Ács Nagy Éva
Rád találva
Állok, ellőttem sebesen elment egy busz,
nézem az órát, már elmúlott kilenc óra húsz.
Látom a felém áradó,, hömpölygő forgatagot ,
keresem kétségbeesve az ismerős arcot.
Az ember áradat csak sodródik felém,
s ott a tömegben hirtelen felcsillan a remény.
Álmodom,oly mintha téged láttalak volna,
de elmúlt a hirtelen látomás röpke pillanata.
Megtréfált, megcsalt a szemem, káprázott
a fényben,homályos, csalóka álmot látott.
Számomra a tömeg lassan haladva jött felém,
áradata elsodorta azt a szikrányi reményt.
De én álltam, vártam, lecsendesült az utca,
megígérted eljössz, szívem belül ezt tudta.
Egyszer csak a semmiből toppantál élem,
szemed mosolygott , elhoztad az ismert fényt.
Késtél pár percet,,vagy tán órát, de türelmem megérte,
közelemben éreztelek,mellettem voltál végre.
Remegő kezedet az én remegő kezembe tetted,
szemed mint tenger,azúrkékje csak nekem nevetett.
Szikrázott mellettünk a vágy, vakított sötétje az éjnek,
helyet adtunk a régóta felgyülemlett szenvedélynek.
Nem fáztunk többé, csillaglámpásunk fénye alatt,
meleg volt, eggyé válva ölelkezett velünk a gondolat.
Vadul mint Titánok,vadtangóra ringatóztunk együtt,
s a természet ölén, holdfényében szeretkeztünk.
A szürke éji köd eltakarta mi fenséges nászunk,
lepelként borította be nekünk, pihe-puha pázsit ágyunk.
Szinte remegett az anyaföld, pihegve remegtem én,
csodás éjszakai szerelem volt,az éj sötét peremén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése