Ács Nagy Éva
Tavaszból az Őszbe
Ki tudja miért,már meg sem szólalunk,
s köröttünk, így múlnak el a napok,
egymás szemében romhalmazunk,
győztes a lemondás, s nem harcolunk.
Pedig te voltál az én új reményem,
általad az élet bennem újjászületett,
csak rád néztem, s örömöt zengtem,
de most már én tétova, hogyan merjem?
Emléke kering szívemben forró vágynak,
de elűzi belőlem a félelem,a némaság,
örökre megtiltom az ébredését tavasznak,
ellenállva én, a kikelet csábításának.
Ki tudja miért, már meg sem szólalunk,
és egybe olvadnak szürkén a napok,
fájdalmas kiáltás némán, élve haldoklunk,
hát bíz őszbe borult már a mi tavaszunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése