Ha a remény halott

Ács Nagy Éva

Ha a remény halott

Kicsiny, pár lakóval, de szép falu, hol én lakom,

egy kisírt szemű nénike folyton kint ül a padon.

Kezét tördelve, csendet hallgatja a főtéren,

vakít a napfény, néha felhő vonul át az égen.

A néni most épp felállt, az öreg kapuban áll,

postást lesi reménykedve, fontos levelet vár.

Talán, szíve hangosan ver, kiált, most ír a fiam,

szemében könny, talán, reménykedik eszébe jutottam!

De a postás köszönve megint elmegy mellette,

a néni néz némán, lába reszket, reményt veszve.

Bánatosan beballag , simogatja kutyáját,

nem vesztette el még hűséges, egyetlen barátját.

Kimegy az udvarra , tyúkok elé kukoricát szór,

kis kakasa kukorékolása hálásan szól.

Aztán szép lassan érdes kezébe veszi kapáját,

kiskertjében szorgoskodva, teszi a napi dolgát.

Csendben, némán nyeli le a fájdalom könnyeit,

most elvesztette végleg, egyetlen mindenét.

Estefelé házába megy, szép tiszta lett a kert,

a szobában fáradtan a vetet ágyra hevert.

Nézi a plafont, remegő kézét imára kulcsolja,

elalszik, boldogan gondol álmában a holnapra!