Ács Nagy Éva
Ballada a szerelemről
Édes keserv, áramlás lüktet a vérben,
mely mégis remény, hogy maga ő a tökély,
vad fullánkja mélyre fúródik a szívben,
mely néha felemel, vagy már elnyel a mély.
Mégis higgyük el, hogy így kerek a világ,
óda hozzá száll, sírva, vagy pont nevetve,
mert ahogy mindig újra nyílik a virág,
vermében sokáig nem leszünk temetve.
Örökkön szeretlek, egy légbe szállt sóhaj,
mert az élettől elválaszt majd a halál,
csak itt eleven a földön ez az óhaj,
szerelmünkre a végszó egyszer rátalál.
Bolonddá tesz végleg, dicsfénye elvakít,
viszonozzák, akkor majd mennybe emel fel,
elutasít, nevet, és pokolba taszít,
akkor majdan az ördög helyette ölel.
Örvényébe fújt minden hívőt, hitetlent,
ki tengerébe fejt vesztve mélyre merül,
eszétől fosztva tengődik, mint menekült,
kínok közt fetrengve, katlan peremén ül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése