Ács Nagy Éva
Tiszavirág életem
Ősz fejem lehajtom puha vánkosomra,
felhőket nézem az égen ábrándozva,
Tiszavirág életem, lassan elmúlik,
és ami fájt egykor nekem, velem porlik.
Bámulok, gondolkodom keserv múltamon,
bánom a tegnapot, vágyom a holnapom.
Jöttek felém koromként tündöklő felhők,
érintettek lelkemig hatoló szellők.
Illanó gyertyaláng , fogyok e világból,
s bevallom őszintén, nem saját szándékból.
Őrült voltam , vagyok még, holnap mi leszek?
Hát nem igen érdekelnek a részletek.
Vajon ki érti meg, hogy mit miért teszünk,
és ki azt, hogy kiért volt a létezésünk?
Didergő fejem csak nyugszik, kemény kőhanton,
csalóka délibáb volt ifjúi ábrándom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése