Örök fájdalom

Ács Nagy Éva

Örök fájdalom

Az a fájdalom mit belül hurcolsz és magadban tartasz,
sokkal rosszabb mintha sírnál, mert éget, roncsolva
belsődet, teljesen felemészt a hangtalan fájsz.
A veszteséget, a hiányt tudd átélték mások is,
sajnáltad őket, de nem érzékelted mily a végzet,
az érzés a tied, ezt senki más nem élheti át, csak te!
A seb mit a veszteség okozott , tudd, sosem gyógyul be,
hegei folyton folyvást felszakadnak, elég egy emlékkép,
egy megélt pillanatfoszlány, s te benned úr, a hangtalan fájdalom.
Véreset köpsz az aszfaltra, hörögve sóhajtasz, könnyeznek a szavaid.
Ködbe borul előtted minden, labirintusba tévedsz, s nem
találsz ki, hiába erőlködsz, fogva tart a múlt, rab vagy!
Múltad rabja!
Fekszel az ágyadon, melletted hideg párna,
fagyott a perc, halott a vágy, kínokat élsz meg, ölelnél,
de rádöbbensz, hogy ez lehetetlen, akiért éltél,
akivel jövőt reméltél nincs többé.
Kézzel nem fogható,lebegő semmi, csak álom, hogy látod, hogy érzed.
Mert a valóság oly rideg! Igen őt nem ölelheted,
ő már halott kedves, mely csak elmédben eleven.
Fáj a való, fáj az ébredés, de te sem győzhetsz a halál felett!