Tiszavirág életem

Ács Nagy Éva

Tiszavirág életem

Ősz fejem lehajtom puha vánkosomra,

felhőket nézem az égen ábrándozva,

Tiszavirág életem, lassan elmúlik,

és ami fájt egykor nekem, velem porlik.

Bámulok, gondolkodom keserv múltamon,

bánom a tegnapot, vágyom a holnapom.

Jöttek felém koromként tündöklő felhők,

érintettek lelkemig hatoló szellők.

Illanó gyertyaláng , fogyok e világból,

s bevallom őszintén, nem saját szándékból.

Őrült voltam , vagyok még, holnap mi leszek?

Hát nem igen érdekelnek a részletek.

Vajon ki érti meg, hogy mit miért teszünk,

és ki azt, hogy kiért volt a létezésünk?

Didergő fejem csak nyugszik, kemény kőhanton,

csalóka délibáb volt ifjúi ábrándom.

Pillanat a télben

Ács Nagy Éva

Pillanat a télben

Sűrű köd szitál át a téli tájon,

bús, komor szürkén éled fel az alkony,

homályos kép lebeg csak szemem előtt,

a zúzmara minden zöldet körbeszőtt.

Hirtelen egy halványka fény villan fel,

egy csillag ezüstös színe átível,

ragyogó fénye elhozta a reményt,

tavasz lesz! Őt küldte el hírnökeként.

Egy pillanat volt csak, mert deres a táj,

szemeim előtt még úr a félhomály,

de szívembe csempészte ő a tavaszt,

s én ujjongva üdvözöltem a ravaszt!

Elfáradtam

Ács Nagy Éva
Elfáradtam

halkulóban bennem a régi nyár,
az ifjúi hév, már csak hálni jár,
lehulltak rég a fáról a falevelek,
rozsdásodnak bennem a gyökerek,
fájok.

fáj minden aprócska mozdulat,
egykori énem rajtam jól mulat,
de táncot zihálva jár öreg testem,
hogy felkérj újra, élet! álmomban lestem,
látlak.

látom, hogy lépsz felém, kezed nyújtva,
félek, mégis forrongva, epedve mozdulok,
rád bízva újra magam, hol megtalállak,
lángolva megint veled indulok el,
hagyom.

hagyd hogy érintselek még, s te vezess,
te legyél az én hősöm, védelmezőm,
te az én örök, egyetlen szeretőm,
fény villan szememben, lángcsóva tiédben,
sóhajunk egy, szép csendesen szerelmesen.

2018. Jan, 29. Somogyzsitfa.
Minden jog fenntartva.

REPÜLÜNK Haiku.

REPÜLÜNK

Haiku.

Írta:Ács Nagy Éva

röpke perc alatt

átrepül az életen

a földi létünk

Pillanatnyi Ámor

Ács Nagy Éva

Pillanatnyi Ámor

Esti félhomály, láttalak mégis,

a ködön át, ragyogott az ég is,

pillanat volt, megállt a lélegzetem,

ég és föld között eleven lebegtem!

Hair

Ács Nagy Éva

Hair

Imádom ha lágy érintéssel fújja a szél,

szeretem, ha zuhatagja a vállamig ér.

Szeretem, ha száll mint a szellő s ha bozontos,

néha bizony a fésű sem éri, oly kócos.

Így hát rendezetlenül, teljesen én vagyok,

hajam lobog, megváltozni nem is akarok,.

Színe egykor barna volt, ma már festett szőke,

most olyan lett, mint búzamező ékes dísze.

Süt a nap, aranyfény játszik a bozontommal,

egybe vegyül a mezőn érett kalászokkal.

Selymesen, vad zuhatagként omol vállamra,

lobog, és lobog, csábítóan hív egy táncra.

Feltámadó szélben amazonként eljárunk

veled, hajam védő lepelként omol reánk,

hozzád simulok, közben összeér a vállunk,

hajunkat lóbálva önfeledten álmodunk.

Örök fájdalom

Ács Nagy Éva

Örök fájdalom

Az a fájdalom mit belül hurcolsz és magadban tartasz,
sokkal rosszabb mintha sírnál, mert éget, roncsolva
belsődet, teljesen felemészt a hangtalan fájsz.
A veszteséget, a hiányt tudd átélték mások is,
sajnáltad őket, de nem érzékelted mily a végzet,
az érzés a tied, ezt senki más nem élheti át, csak te!
A seb mit a veszteség okozott , tudd, sosem gyógyul be,
hegei folyton folyvást felszakadnak, elég egy emlékkép,
egy megélt pillanatfoszlány, s te benned úr, a hangtalan fájdalom.
Véreset köpsz az aszfaltra, hörögve sóhajtasz, könnyeznek a szavaid.
Ködbe borul előtted minden, labirintusba tévedsz, s nem
találsz ki, hiába erőlködsz, fogva tart a múlt, rab vagy!
Múltad rabja!
Fekszel az ágyadon, melletted hideg párna,
fagyott a perc, halott a vágy, kínokat élsz meg, ölelnél,
de rádöbbensz, hogy ez lehetetlen, akiért éltél,
akivel jövőt reméltél nincs többé.
Kézzel nem fogható,lebegő semmi, csak álom, hogy látod, hogy érzed.
Mert a valóság oly rideg! Igen őt nem ölelheted,
ő már halott kedves, mely csak elmédben eleven.
Fáj a való, fáj az ébredés, de te sem győzhetsz a halál felett!

Tavaszra ébredés

Ács Nagy Éva

Tavaszra ébredés

Milyen csoda, aranyfényes ragyogás,

nincs több zimankó,,fagy, nincs több vacogás,

tomboló szél, nem fúj át kabátomon,

a dér nem sző pókhálót homlokomon.

Vártam rá , hogy játsszon a fény csak velem,

álmomban mesélt a kikelet nekem,

zöldellt a fű, nem volt ugar parlagon,

szunnyadott a bősz tél, már romhalmazon!

Tavasz hírnöke

Ács Nagy Éva

Tavasz hírnöke

Meddő földből búvik ki az újabb remény,

vastag hó réteg alól csalja ki a napfény,

kikelet jő, fehér kalapjával félénken integet,

riadtan kémlel, vajon nem csalfa a természet?

Csalogató fénysugár valódi, vagy délibáb,

vagy mindez csak álom, a tavasz csak csáb!

De nem-nem! hallod? Hogy lassan éled az erdő,

csobban a patak, sercen a fű, minden zengő,

hóvirágom te csak bújj bátran elő, ne félj,

hirdesd azt amit kell, végre- végre nincs tél!

Késői szerelem

Ács Nagy Éva

Késői szerelem

Tavaszillatban szerettem beléd,

akkor hoztad el nekem a fényt.

Hajam deres lett, kezem reszkető.

de végre-végre eljött az idő!

Hol voltál míg fiatal voltam?

Soha nem ott ahol én jártam!

Szép ez a bús, késői szerelem,

nem veheti el tőlünk senki sem!

Végzet

Ács Nagy Éva

Végzet

Ott ahol már semmi sincs,

nem doboghat fel a szív,

s ott ahol már nem dobog,

minden értelem is ellobog,

kihűlt, üres lett az emberi vágy,

rímtelenek, némák a szavak,

oszlásnak indul a gondolat,

a test is szép lassan elrothad!

Az élet ( Vízparti élet)

Ács Nagy Éva

Az élet

( Vízparti élet)

Csend honol most a vízparton, mélyen hallgat a némaság.

A nádas között árva kéve virít, elfeledték, itt maradt.

A learatott gyékény már üszkösödő roncs, őrzi a hatalmas csóva nyomát.Szél nem fúj most az éjben, holdtölte van, fénye bevilágítja a tó közepén lévő ladikot.Hangos békazene zeng a pandal közé befurakodott, áporodott vízben.

A közeli fákon hirtelen megszólal egy kuvik. Szeme körbejár,

zsákmány után kutat. Hangja riasztó , halálfélelmet keltve fel a környéken. Nagy csobbanás, a halak megriannak, menekülnek a tó mélyére. Feltámad a szél! Döngeti a fákat, bokrokat, eső esik, mely eláztatja az éj nyugodalmát.

Tombol a vihar, mely roncsol és rombol, ide- oda dobálva a kis ladikot, mely a part felé sodródva egy fának ütközik, s darabokra törik. A zavaros vízfelszínén falevelek, ágak úsznak. Pár perc volt csak, most újra minden csendes, pirkad, s a pirkadással jön a fény, jön a meleg, felélednek a fák, a növények, s az állatok, csobban a víz! Új nap, új élet, új remény születik!

Tánc pengeélen

Ács Nagy Éva

Tánc pengeélen

Nem vagyok költő, nem voltam sosem,

csak az élet furcsán játszik kicsit velem,

néhanapján nevetek, de többször fájok,

hiszem, leírt soraim között vigaszt találok,

újabb és újabb reményt adnak a betűk,

gondolatom így végszóként, oly mint egy etűd,

erősödök általuk mint egy délceg jegenye,

csak elmém roskad a gondokba kicsit bele,

de azért is játszok papírosomon a szavaimmal,

pengeélen táncolva, éltemmel s halálommal!

Olvadás

Ács Nagy Éva

Olvadás

Beköszöntött a

tavasz,

itt van már,

árva hópihe

száll a kezemre,

olvadozni kezd a

melegben.

Hagyom,

tél nem vagyok,

hűsíteni az évszakot,

nem tudom.

Árván, esdve,

oly elveszetten

néz rám!

Aztán az

első meleg

napsugárban

végleg olvadni

kezd, táncot

jár kezembe,

búcsút intve,

eltűnik a semmibe!

Szeretlek

Ács Nagy Éva

Szeretlek

Ha majd átölelsz,

én visszaölellek,

szemem rád néz,

te rám mosolyogsz,

egyszerre mondjuk ki,

egy dobbanásra,

egy vágyódó sóhajra.

Ha majd átölelsz,

s én visszaölellek.

nevetsz akkor reám,

én reád nevetek,

kánonban suttogjuk,

szeretlek, szeretlek!