Ács Nagy Éva
Elmélkedő magány
Felhő vonulás,s ő ott ül egyedül a széken,
mélán gondolkodik, elméje jár ekképpen.
Egyedül vagyok,magam az úr a világon,
egyedül nagyon fáj, remete magányom.
Szél nem jár erre már, senki sem néz felém,
felhő vonulás, nem jön értem a remény.
Az elfeledés csúf homályába vesztem.
pedig valaha szerettek, s én is szerettem!
Öleltem embert, most ölelem a fákat,
néztem daliát, most nézem a pillangókat.
Magam maradva, magam oldom meg gondjaim,
csendemben gondolkodom a világ dolgain.
De néha azért a fény felé tárom kezemet,
imádkozom az úrhoz, kérem a szeretettet .
Magányom a reményért szívesen feladom,
elevent ölelve, jövőben bizakodom.
Elmémben tudat, tudja, hogy nem jó egyedül,
a magány szürke, s örök némaságot szül.
Szavaim akadoznak, bennem elhalkultak,
vágyak, szenvedélyek torkomon akadtak.
Még beszélnék én valakihez , lágyan szólnék ,
vele mindenen igazságosan osztoznék.
Mert nem csak a virágokkal akarok lenni,
emberek közt szeretnék újra nevetni.
Kergetőznék mezítlábasként a réten,
a fény felé szaladnék a zimankós szélben.
Pírban égve vadvirág csokrot is szednék,
mit remegve kedvesem kezébe adnék.
Szerető karjában megint eleven lennék,
hozzá éjjel, nappal oly szívesen bújnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése