Ács Nagy Éva
Öreg néne álma
Hull a hó, szél fú, zimankós a tél,
ráncos öreg néne egyedül él,
szántott arcára nyomot szegénység,
nagy ívben kerüli a reménység.
Vén lába alatt a friss hó roppan,
fájós, hajlott hátán rőzse koppan,
pár száraz gallyacskát gyűjt a tűzre,
kezét a hideg már agyon csípte.
Hazaérve, már begyújt a spórba,
oly meleg lesz, mint lent a pokolba,
rozsdaette üstbe vizet forral,
torkát öblögetné forralt borral.
Fürdés után várja megvetett ágya,
s jó meleg ,tollból készült dunyhája,
alábújva maga elé álmot képzel,
képzeletében a gally mint ékszer.
Ott a tűz mindig él, mindig lobbog,
a remény pedig sosem halott,
ha hull a hó gyermekké lesz,
játszik a gondolattal, sosem lesz rest.
Hajnal hasad, vágyott álma oda,
elméjében zeng csak, mint óda,
lábára újra ócska csizmát húzz,
háta fáj már, bíz elmúlott rég húsz.
Kezdődik megint minden újra előröl,
ez a cudar tél , idegeket felőröl,
áhítva várja újra majd az estét,
mormogja álmát, mint csodás mesét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése