Ács Nagy Éva
Ma valahogy érzem, minden oly semmi,
fájdalom gyötör remegve, nem tudok aludni,
gondolatok fejemben csak tivornyáznak,
bús szívemben ütemekre muzsikálnak.
Feketében varjú madár, fejemre száll,
mondja-mondja a magáét, kár-kár,
vihar tépázza meg friss sírhantom,
lelkemben enyészet, búsra vált dalom.
Apám, anyám , szeretteim, gyászszínében,
fejfámon koszorú, szalagja leng a szélben,
eltemettem volt életem, mely most ballada,
rongy éltemnek, múltam lett győztes diadala.
Szólnék még, de némán, megtörve hallgatok,
örökre rab, mozdulatlan báb, másé vagyok,
szeretnék még kicsit, de azt már nem lehet,
alvilági szörnyek elrabolták végleg testemet.
Jó volt ,hogy éltem vala, s voltam ember,
s most hirtelen csak üres semmi lettem,
végtelenben, semmiségben, elveszetten,
álmom már nincs is, remény esélytelen.
Szól az ódám, csakúgy keserv magamnak,
fantáziám nagy volt, hát megragadtam,
szállok és szállok buborékként felfelé,
a nagy semmit rejtő semmiségem elé,
Bolond egy verset szültem éjjel, tudom én,
éltem úgyis hóbortos ízű kalandregény,
Írtam akkor magamnak, mert nem aludtam,
tehát gondolataimmal magamra maradtam.
Szemeim előtt lebegnek, szürke füstkarikák .
fejemre húzom lassan a meleg dunyhát,
varjú felettem feketében, hess-hess -hess,
álmatlanságomban ördögöt többé ne fess.
