Ács Nagy Éva
Csendben csak
Már csend örökös rabja lettem,
csend van mindig körülöttem.
Gondolatok nyitott ajtók mögé zártak,
ott vagyok egykén, remete magányban.
Felém nem nézhet többé senki,
bilincsem emberfia le nem veszi.
Csak hűséges barátom ott a pók,
tőle kapok hangtalan zengőszót.
Követ, magamra ő nem hagy,
arcomra néha mosolyt ő csalhat.
Poros ágyamon parolázik a magány,
mellé ülve, szívem végleg rá talál.
Korhadó székemen gubbaszt egy remete,
ő most mindenkinek mostoha gyermeke.
Süvítő szél tombol, s ha átfúj cellámon,
gondolatom villan, külvilágom látom.
Látom az elhomályosodott közönyt arcokon,
látom, hogy a mosoly nem hatol át a falakon.
Elzárták előlem a fényes világot,a kiutat,
valaki mindig a sötétbe vissza tuszkoltat.
Ablakom előtt rácsaim benőtte már a tövis,
küzdők, mert élek még, levegő nélkül is.
Kegyvesztettje lettem érzem, a világnak,
nem kellek neki, és senki másnak.
Rám talál talán egyszer a szeretet,
akkor csend nélkül boldog lehetek.
De most még csend az a hatalom,az úr,
csend parancsol, hiába üvöltenék fel bitangul.
Ki veszi észre szenvedésem, magányom,
várom, ki hallja meg segélykiáltásom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése