Ács Nagy Éva

Romok fogságában...

Gondolatok egy túlélő szemszögéből...

Sötét van, semmit sem látok, mozdulni sem tudok,

mázsás súlyként nehezedik rám a törmelék.

Kapar a torkom, sok port nyeltem,

érzem, hogy szomjas vagyok,

mást nem, a fájdalmam nem érzem.

Nincs idő érzékem, nem tudom mióta vagyok itt lent,

néma és sötét minden. reménykedem, hogy túl élem,

de fáradt vagyok, órák telnek el vagy napok a némaságban.

Arrébb mellettem nyöszörgést hallok,

anyám az talán, vele voltam itthon, remélem ő az és él.

Várok, tehetetlen vagyok, várok mást nem tudok.

Hirtelen hangot hallok, mi ez ? nem emberi.

Kutya ugatás, megtaláltak, az ugatás egyre hangosabb,

kiáltanék de nincs erőm, valami elhagyta a torkom, én voltam az?

Igen, és újra hallok. A kutya ugat egyre vadabbul,

emberi szót hallok de nem értem, csak azt hogy keresnek.

Zaj van, hordják a törmeléket,hirtelen fényt látok és egy puha nózi hozzám ér,

S a szőrmók végig nyalogatja piszkos arcom,

kezek nyúlnak felém, emelnek!!

Kint vagyok, látok érzek, érzem a fájdalmat tehát élek!!!

S anyámat is megtalálták, él!!

Hála nektek idegenek, hála M

agyarok!

2023 02 19 Somogyzsitfa...